Az egyik dolog, amitől nagyon tartottam a kiköltözéskor az a honvágy volt. Az érzés, ami lassan őröl belül, ami kis ördögként ül a válladon és folyamatosan suttogja, hogy: Menj haza! De az igazság az, hogy a mai napig nem talált rám. Velem van a baj?
Emlékszem mindig is munkálkodott bennem egy érzés, amit úgy lehetne hívni, hogy "elvágy", azaz elvágyakozás vagy talán még pontosabb, hogy kalandvágy. Ott zakatolt bennem és arra ösztönzött, hogy menjek. Mindegy hova, csak ne Ózdon maradjak. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy a feleségem velem tartott ebben a kalandban és nem hátrált meg. Sőt sokszor fogta a kezem és ő húzott tovább ha megtorpantam. Igen. Megtorpantam, de sosem amiatt, hogy haza kéne menni, csak a kaland nagysága rémített meg néha. Tudjátok, hogy megnyílt a világ.
És mivel életem fénye velem volt el lehet mondani, hogy ez lehet az egyik kulcsa annak, hogy nem vágytam haza. Persze anya, a testvérem és a családja, a nagymamám, az unokatestvérek hiányoznak. De az nem honvágy. Ki kell mondanom, akár milyen csúnyán is hangzik: nem hiányzik Magyarország. :(
Tudjátok ez után a mondat után lelkiismeret furdalást érzek. Én is tehetek róla, hogy a hazám nem hiányzik, mert végül is hátat fordítottam neki. Nem próbáltam élhetőbbé varázsolni.
Lehet sokat vártam a hazámtól anélkül, hogy adtam volna? Vagy mondhatnám azt is - és talán közelebb van az igazsághoz - hogy adtam is, meg el is vettek, meg követeltek is, de még sem kaptam semmit. És ez nem hiányzik. Nem hiányzik az sem, hogy amikor valaki szárnyat növeszt, akkor azt körbeállják és levágják a szárnyait. "Itt maradsz és sz*psz tovább velünk!" Hmm? Ismerős? Nem? Akkor neked honvágyad van vagy lesz, de az is lehet már elnyomtad.
Elcseréltem Magyarországot Angliára. Ez tény. De még mindig úgy érzem nem volt ez rossz csere. Főleg, hogy mindig mehetnékem ill. mehetnékünk van valahova. Utazni, menni, tapasztalni, élvezni, megismerni, látni. Ez kell nekem! És ehhez ideális hely Anglia. Eleve itt minden város, falu új hely nekem, ha ellátogatok valahova és végre... Végre! Előteremthetem a hosszabb és távolabbi utazások költségét is. Imádom. És ez szintén egy kulcs. Ez is egy ok, hogy nincs honvágyam.
Olyan mintha itt azt akarnák a körém gyűlt emberek, hogy végre nyissam már ki a szárnyaimat és repüljek, hogy én is lássam azt, amit már ők láttak.
Szóval, amikor megkérdezik, hogy van e honvágyam, akkor a válaszom: nem. De mégis rosszul érzem magam, mert tudom, hogy nem ezt a választ várják az esetek 80%-ában. Mert tudom, hogy másnak ez igen nagy kín. Nem mindenki olyan szerencsés mint én, hogy magával hozhatta a párját. Tudom, hogy családok szakadnak ketté a külföldi munka miatt. Persze, hogy ilyen esetben nagy a honvágy. Egy családját hátrahagyó embernek hogy mondod el, hogy a te helyzeted, hogy nincs honvágyad is normális dolog? Mert ez is egy normális érzés. Ezt is meg lehet érteni!? Van aki hazavágyik és van aki nem. Ez van.
A körülöttem élő magyarok nagy többségén azt látom, hogy nem küzd. Mármint haladnak, boldogulnak. Élik az angliai hétköznapjukat. Gyűjtik az élményeket. Nem szenvednek. Sokan legyűrték a honvágyat, de sokuknak sosem volt. Vagy ha volt is, akkor a hazalátogatások során gyorsan felelevenítették, hogy miért is jöttek ide, külföldre élni.
Azt mondom emberek, hogy ha honvágyatok van ne csüggedjetek, ez normális, de értsétek meg, hogy vagyunk páran, akinek "elvágya" van. Nem szeretünk haza sírdogálni, de attól tudjuk, hogy másnak ez nehéz. Csak kérlek! Kérlek ne vágjátok le a szárnyainkat, mert nektek rossz!
